Ifjúságunkat felidéző kirándulás Kecelen

Amikor a Repülő és Légvédelmi Tagozat vezetősége megbízott azzal, hogy vegyek részt a keceli kirándulás szervezésében, úgy éreztem, ennél rokonszenvesebb feladatot aligha kaphattam volna. Ugyanis régóta érdekelt a Pintér Művek sikereinek háttere és Pintér József, a sikeres vállalkozó. Akiről gyakran hallottam, hogy szeret repülni, saját helikoptertét vezeti –és szimpatizál a repülőkkel. Emellett a Kecelen kialakított haditecnikai parkot is szerettem volna közelebbről megnézni. Amit a vitorlázó-repülőgép kabinjából letekintve a levegőből néhányszor futólag már láttam, de soha nem volt annyi időm, hogy néhány másodpercnél tovább időzzek ezen a szőlőültetvényekkel, aggasztó terepakadályokkal teli táj felett. A kényszerleszállás gondolatától pedig a hideg futkosott a hátamon.
Most viszont eljött az alkalom, hogy autóbusszal biztonságosan, kényelmesen utazva nézzek körül a Duna–Tisza köze nyugati felén elterülő nyolcszáz éves múltra visszatekintő kisvárosban, mely 1993. április 22-én Göncz Árpád akkori köztársasági elnöktől (aki egykor szintén vezetett repülőgépet!) kapta meg a városi rangot.
Bár az egynapos kirándulás részvételi díja alig haladta meg egy átlagos étteremben elfogyasztható ebéd árát, és Holló József nyá. altábornagynak, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum Főigazgatójának köszönhetően a haditechnikai park megtekintése, valamint az egyszeri étkezés, majd a borospince meglátogatása is belefért a „keretbe”, arra számítottam, hogy a túljelentkezés komoly gondot fog jelenteni. Nos, nem kellett ezzel a problémával szembe néznem. Ugyanis kortársaink közül korábban szép számmal jártak már Kecelen, s bár tetszett nekik amit ott láttak, más tájakra vágyakoztak. Autóbuszunk azonban most is megtelt az indulásig.
Akik eljöttek, nem bánták meg. Csomós Lajos nyugállományú vezérőrnagy, tagozatunk titkára mindent előre megszervezett, így nekem a „nevezések” intézésen túl valójában nem sok dolgom akadt. A korábbi heves esőzések miatt megpróbáltam egy kis protekciót szerezni az égi druszámnál. Úgy tűnt, meghallgatta a kérésem, mert egészen a borospince meglátogatásáig sütött a nap, nem láttam esőfelhőket az égen. Ám, alighogy leszálltunk a buszról és elindultunk a pincegazdaság épülete felé, eleredt az eső. Így aki nem hozott esernyőt, vagy nem tudott elég gyorsan futni, elázott mielőtt az első pohár bort a kezébe vehette volna. Legalábbis külsőleg. Mert borospince, a hatalmas hordók, a borkészítés folyamatának megtekintését követően, a különféle borok kóstolgatásakor mindenki csak mértékkel iszogatott. Annál is inkább, mert borkóstolásra, nem pedig ivászatra szólt a meghívás. Ezért a többség szívesen vitt volna haza is néhány üveggel, hogy otthon családi, baráti körben (és teli poharakkal) folytathassa a borok ízlelgetését. Ám balszerencsénkre elkóstolgattuk az időt, és közben bezárt a pénztár. ÁFA-s számla nélkül pedig még a kedves vendégeknek sem szabad árusítani!
Térjünk vissza azonban a napsütéses órákra, a megérkezésünkre.
Akinek van GPS navigációs készüléke az tudja, hogy a tájékozódásban milyen nagy segítséget tud nyújtani ez a műszer. Most is így volt. Precízen mutatta az utat egészen Kecelig. Legalábbis addig, amíg nélküle is tudtuk az útvonalat. Csupán a városban bizonytalanodott el, ahol már tanácstalanok lettünk, hogy pontosan merre kell menni. Szerencsére a helyi lakosok megmutatták az utat a Pintér Művekhez, a GPS pedig elnézést kért és bejelentette az újratervezést. Mi viszont maradtunk az eredeti tervnél.
A Pintér Művek bejáratánál sokak régi ismerőse, Tóth Szilveszter nyugállományú ezredes, a cég biztonsági főnöke fogadott bennünket.
A tüzérmúzeumban pedig Pintér József, a sikeres és rokonszenves vállalkozó köszöntött bennünket, s bár éppen egy üzleti tárgyalásról jött ki, igen érdekes tájékoztatót tartott a cége tevékenységéről, múltjáról és jelenéről. Természetesen nem hagytuk üres kézzel távozni. Csomós Lajos nyá. vezérőrnagy a tagozat nevében oklevelet és ajándéktárgyat adott át, mely reményeink szerint (még ha a sor végén is) helyet kap majd a számtalan díszoklevél, emléklap, magas elismerést igazoló okmány mellett.
A magyar tüzérség hajdani eszközeit, öltözékeit reprezentáló kiállítás után a fegyvermúzeumba vezetett az utunk, ahol már a bejáratnál szembe találtuk magunkat a Pintér úr által lőtt oroszlánokkal, vadkannal, rókával, sassal és a megszámlálhatatlanul sok kitömött vadásztrófeával. A másik (csak a „kiemelt látogatók” által megtekinthető) külön teremben viszont a maroklőfegyverek, puskák, géppuskák, golyószórók, sportfegyverek sokasága és változatossága okozott meglepetést. Itt újra megnézhettük a Magyar Honvédségben rendszeresített kézifegyverek jelentős részét, köztük a fiatalságunkra emlékeztető PPS és AK47 gépkarabélyokat is. Külön felhívták a figyelmünket a kiállítás legértékesebb darabjaira,  melyek közt Kádár János és Nicolae Caucescu vadászfegyvereit is láthattuk. Nekem akkor az jutott eszembe: ezekkel annak idején én is biztosan kiválót tudtam volna lőni az éleslövészeteken...
A múltidéző kézifegyverek után átmentünk a jelenbe, azaz végigjárhattuk a Pintér Művek legfontosabb üzemrészeit. Bár ez a jelent, a korszerű technológia alkalmazását képviselte, számomra azokat a hónapokat juttatta eszembe, amikor még a politechnika foglalkozásokon, majd a SZIM Köszörűgépgyárban dolgozva voltam részese a vasas szakik munkájának. Ekkora teljesítményű szerszámgépeket azonban eddig soha nem láttam. Igaz, ezek egy része a Paksi Atomerőmű számára és még egy sor külföldi megrendelőnek gyártotta a speciális vasalkatrészeket. Őszintén szólva felüdülést jelentett végre újra egy igazi ipari létesítményt látni a számtalan bezárt, megszűnt magyar gyár, üzem után...
A makettek házában a sok száz különféle harci eszköz arányosan kicsinyített mása dicsérte a készítők szaktudását, ügyességét. Az apró kiállítási tárgyak, kardok, majd a különféle régi magas hazai és külföldi állami és katonai kitüntetések gyorsított ütemű megszemlélése után következett a több mint három hektáros szobor és haditechnikai park bejárása.
Az alkalmanként fülembe jutott megjegyzésekből, beszélgetés-töredékekből könnyen kiszűrhettem, hogy nemcsak én érzem úgy egy-egy harckocsi, löveg, repülőgép, helikopter, aknásznaszád, légvédelmi, illetve harcászati rakéta láttán, mintha erre a kis időre ismét visszamentünk volna a múltba, a saját múltunkba. Egykori harcászati gyakorlatok, régi katonatársak, parancsnokok arca, izgalmas epizódok, emlékek sokasága idéződött fel képzeletemben. Azok az évek, amikor még fiatalok voltunk és ezek a megfakult, velünk együtt megöregedett, nyugállományba küldött (kiselejtezett) harci eszközök még szorosan hozzátartoztak a napi tevékenységünkhöz, életünk részét képezték. Természetesen hozzám a Mi-8-as helikopter és a MiG-21-es elfogó vadász állt legközelebb, de katona-újságíróként szinte valamennyi itt látható haditechnikához köt legalább egy emlékezetes epizód, és egy sor hivatásos és sorkatona személye, akikre szívesen emlékszem vissza, akikkel jó érzés volt egy hadseregben szolgálni. A szoborpark és a mellszobrok gyűjteménye már vegyes érzelmeket is kiváltott bennem. Voltak köztük, akikre szívesen néztem és akadtak, akiknek a gipszbe, bronzba, kőbe formált arcát nézve azon tűnődtem: miért tette azt, amivel millióknak ártott, miért lett olyan ember, amiért nagyon sokan egy egész rendszert átkoznak...
Gondolataimból feleségem figyelmeztetése rántott vissza a jelenbe. A többiek már elindultak az autóbuszhoz, a kirándulásnak vége! 2010. július 7-e van. Ismét előre kell nézni. Észak-kelet felől egy zivatarfelhő közeledett. Ez már nem aggasztott. A program jól sikerült, örülök, hogy a részese lehettem! A csoport többi tagjának viselkedéséből is ezt szűrtem le – és ez volt benne a legjobb.

Büki Péter nyugállományú alezredes

Vissza a Tiszta Égbolt Érdekvédelmi Egyesület